Dani Áron | Válogatott cikkek

"If you want a guarantee, buy a toaster!" - Clint Eastwood

Patikamérleg
Dan Fogelman: Danny Collins (2015)
kepernyofoto_2018-05-20_20_51_22.png
Al Pacino kiöregedett rocksztárként támolyog a színpadon, nincs már benne semmi tűz, semmi eredeti, csupán 30 évvel korábbi slágereit énekli el nagy unott egymásutánjában. Aztán John Lennon visszarángatja őt az életbe, de a Danny Collins így is egy vérszegény próbálkozás marad a szinészóriás renoméjának újáélesztésére. (Prae.hu)

Al Pacino hibátlanul hozza ugyan az idősödő, kokainon élő rocksztárt, de a forgatókönyv nem elég erős ahhoz, hogy kirángassa őt az elmúlt évek középszerűségéből. A Danny Collins (sokáig gondolkodtam rajta, hogy melyik pop-előadó nevére rímmel a név, mígnem rájöttem, hogy alighanem Phil Collins miatt cseng olyan ismerősen.) ugyanis unalomig koptatott panelekből építkezik, amit patikamérlegen adagolt a most rendezőként debütáló Dan Fogelman.

DannyMiközben Danny megpróbálja rendbe tenni az életét (igyekszik rendbetenni kapcsolatát sosem látott fiával, miközben a szerelem is mintha rákacsintana), az évtizedek óta tartó alkotói válságból is megpróbál kikecmeregni, hiszen az azóta eltelt idő puszta haknizással telt, önmaga piaci portékává alacsonyításával, aminek semmi köze sincs a művészethez, ellenben kényelmesen el lehet belőle éldegéni. Fogelman szkriptje mindkét esetben ugyanabba a falba ütközik: nem képes semmi érdekeset, semmi eredetit mondani ezekről a témákról, és helyette megelégszik a könnyed limonádéval, akárcsak a film hőse a színpadon.

Az apa és fiú kapcsolat elnagyolt, Danny karaktere ugyan stabil alapokon nyugszik – Al Pacino pökhendi lezserséggel mozog a díszletek között, minden megjegyzéséből árad, hogy egy másik világból jött –, de a fia jellemvonásai egyedül az apával való interakciók révén jellenek meg, ami azt jelenti, hogy mindig ingerült, és egy sértett kisgyerek eszköztárával játszik. Önmagában semmit sem tudunk meg róla, csak amit a felesége a néző szájába rág: jószívű, önzetlen, tökéletes, és nagyon szereti a családját. A film ugynígy nem foglalkozik azzal, hogy fiú és apa teljesen eltérő társadalmi osztálya és érzelemvilága (Bobby egy egyszerű lelkületű kétkezi munkás, akitől távol áll mindennemű önkinyilatkoztatás) milyen további feszültségeket kellene szűljön.

DannyDanny bimbózó szerelmi élete sem jár jobban, Al Pacino és Anette Benning ugyan tökéletesen működnek a vásznon, de a kapcsolatuk a jól ismert mederben csordogál. A kezdeti ellenszenv után egyre jobban élvezik egymás társaságát, ám a játékidő háromnegyede körül minden rosszra fordul, hogy a fináléban legyen miért drukkolni. Patikamérleg, mint mondottam.

A könnyed családi dráma és szerelmi hullámvasút ugyanakkor csak zavaró mellékzöngék lehetnek a Danny Collins fő motíuma, a szerzői önvallomás mellett, amik csupán a hős ráeszmélésével, megváltásával kerülnek elő. Dan Fogelman azonban erről sem szolgál semmi eredetivel, és íly formán hiba lenne Danny Collinst Al Pacino alteregójaként értelmezni. A Danny Collinsnak ráadásul a rendezésében sincs semmi különös, tisztességes iparosmunka, amit nem annyira a történet, mint inkább a kellemes humor és a kedves karakterek (Jennifer Garnertől Christopher Plummerig mindenki helyes) adnak el. Mindezért nehezen lenne kárhoztatható film a Danny Collins, ha kezdetben nem ígérne ennél sokkal többet, vagy legalább nem lenne meg benne a potenciál, hogy ne csak egy szórakoztató, de üres hakni legyen az Al Pacinóval együtt korosodó közönség számára, akik az első sorból várják a legenda feltámadását.

A bejegyzés trackback címe:

https://daniaron.blog.hu/api/trackback/id/tr6713989290

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása