Dani Áron | Válogatott cikkek

"If you want a guarantee, buy a toaster!" - Clint Eastwood

Áron vagyok, internetfüggő!
Robert Zemeckis: Kényszerleszállás (2013)
kepernyofoto_2018-05-20_21_23_33.png
Robert Zemeckis olyan régóta nem rendezett semmi említésre méltót, hogy hajlamosak vagyunk elfelejteni, milyen remek mozikat is köszönhettünk neki az új évezred beköszöntéig. A Steven Spielberg szárnyai alól előbújt direktor viszont most pont ott folytatja, ahol 12 ével ezelőtt a Számkivetettel abbahagyta: egy olyan katasztrófafilmet prezentál, amiben a repülőgép-szerencsétlenség csak megágyaz a klasszikus karakterdrámának. (Prae.hu)

Denzel Washington pedig már jó ideje csak olyan filmekhez adja a nevét, amik közvetetten ugyan, de arról szólnak, hogy milyen kikezdhetetlen keményfiú is ő (Tűzben edzett férfi, A belső ember, Kiképzés, Védhetetlen stb.), aki még a bukást is olyan eleganciával veszi, hogy egy percig sem lehet sajnálni érte (Amerikai Gengszter). És Washington mindezt még a 60 felé közelítve is hitelesen elő tudja adni. Kezdetben a Kényszerleszállás is csak alátámasztja a színész által gondosan felépített imidzset,  hisz "Whip" Whitaker kapitány élete látszólag irigylésre méltó: jól kereső, sármos utasszállító pilóta, aki két reptér között csinos légikisasszonyokkal elegáns luxusszállodákban múlatja az időt, ha pedig arra kerül a sor, hogy valakit meg kell menteni, akkor az erőszaktól sem riad vissza. A korona viszont csak akkor kerül fel a fejére, mikor egy elháríthatatlan műszaki hibán felülkerekedve sikeresen leteszi a meghibásodott repülőgépet, és ezzel megmenti a szinte már halálra ítélt utasokat. Később azonban kimutatják, hogy a nemzeti hősként ünnepelt kapitány ittasan hajtotta végre nem mindennapi bravúrját, amiért bizony börtön jár – hőstett ide vagy oda.

KényszerleszállásZemeckis engem meglepett. Valamiért azt gondoltam, hogy a Kényszerleszállás egy ártatlan emberről fog szólni, akinek valahogy alkohol került a vérébe, és a játékidő nagy részében azt próbálja majd bizonyítani, hogy valami tévedés történhetett. De nem, a derék Whip kapitány bizony kőkeményen piál. A film eleinte csak finom utalásokat tesz a problémára, majd elhiteti velünk, hogy a szerencsétlenség után a kapitány kijózanodik és végleg felhagy az ivászattal. Vele együtt elhisszük, hogy az egész nem más, mint egy egyszerű döntés. Aztán ahogy haladunk előrébb, a kapitány egyre mélyebbre süllyed a függőség mocsarában, egészen addig, amíg már-már a néző is ellene fordul, ám végül egy-egy humánus pillanatban mégis visszatáncolunk.

A film megoldja, hogy minden gyarlósága ellenére azonosulhassunk a függősége folytán szinte láthatatlanul leépülő főhőssel (például van abban valami megfoghatatlanul cool, ha az ember ittasan megy el egy olyan tárgyalásra, ahol ittassággal vádolják). Sőt, szurkolunk az antihősnek, mivel a börtön lehetősége olyan fenyegető szorítással öleli az eseményeket, hogy Whip kapitány cselekedetei számunkra is létjogosultságot nyernek, a forgatókönyv pedig tudatosan épít a bennünk szunnyadó zsigeri életösztönre.KényszerleszállásFilmen legtöbbször drogfüggőséggel találkozunk, talán mert az a legtraumatizálóbb, ám a függőségnek számtalan formája létezik még. A Kényszerleszállás azért tud minden hollywoodi felszínességével (értsd, mindenki szép és sikeres) együtt is csontig hatolni, mert az alkoholfüggőségen keresztül sokkal hétköznapibb és átélhetőbb közegben ábrázolja a problémát. A film végső soron nemcsak az alkoholfüggőségről, hanem mindenfajta függőségről szól, a szex-addikciótól a kényszervásárláson keresztül a szerencsejáték-függőségig bezárólag, ezáltal tesz egyenlőségjelet saját főhőse és a néző között – már amennyiben szenvedünk valamilyen függőségben. A betegség egyetemességére utalva a filmben is van egy olyan kulcsjelenet, ahol az alkohol-, a drog-, és a nikotinfüggő összefut egy lépcsőházban, és rövid beszélgetésük alatt görbe tükröt állítanak egymás és saját maguk elé.

A lényegi mondanivaló mögött már igazán csak másodlagos, de a film alapos viszonyrendszert is felrajzol a szereplői között, nemcsak a főhősről mesél, hanem szinte minden hozzá kötődő emberről, a fiától kezdve a barátain és az ügyvédén keresztül egészen a repülőtársaság elnökéig, mindenkit közvetetten érint, hogy a hős elbukik-e, avagy sem (a forgatókönyv megérdemelten kapott Oscar-jelölést). Zemeckins nem feszíti szét ugyan a hollywoodi filmkészítés kereteit (soha nem is tett ilyet), de a megoldás ezúttal egy fokkal komplexebb, minthogy egyértelműen megállapítsuk, mikor is emelkedik fel, vagy bukik alá a hős. Bár filmként nem hibátlan alkotás a Kényszerleszállás, tanmesének elsőrangú: nem szájbarágós, de végig világos és egyértelmű terápia. A film után egy hétig nem is interneteztem, de aztán felmentem 5 perce megnézni az üzeneteimet, és ott ragadtam 5 órára. Áron vagyok, internetfüggő.

A bejegyzés trackback címe:

https://daniaron.blog.hu/api/trackback/id/tr3213989362

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása