Dani Áron | Válogatott cikkek

"If you want a guarantee, buy a toaster!" - Clint Eastwood

Mitől olyan legendás a Jó, a Rossz és a Csúf?
Sergio Leone: The Good, the Bad and the Ugly (1966)

kepernyofoto_2018-05-28_7_18_25.png

Idén ötven éves Sergio Leone legendás Dollár-trilógiájának záró darabja, ennek apropóján pedig az idén újranyílt Bem moziban is elővették az ütött-kopott kópiákat. Aloldalunk kedvelt műfajain túlra, egy másik népszerű zsáner vizeire evezünk: hogy fest fél évszázad távlatából a spagettiwestern egyik mesterműve? (Mandiner.hu)

A western a klasszikus amerikai film legmeghatározóbb műfaja a noir- és a gengszter-történetek mellett, esetünkben pedig az „amerikai” azért is bír különösen nagy súllyal, mert Amerika nemcsak egy ország, hanem egyben szimbólum is. A 60-as évek kulturális forradalmát, és a régi világ válságát jelzi, hogy a legjobb westernfilmeket már egy olasz rendezte (Sergio Leone), a Vadnyugat pedig a spanyol sivatagokba költözött. Az olasz dominanciát jelezni hivatott elnevezés, a spagetti-western legfontosabb strukturális változtatása, hogy elhagyják észak és dél témáját: Eastwoodékat már nem érdekli a hagyományőrzést és a haladást sürgető országrészek hosszúra nyúlt vitája, és a középpontba nem egy, a kettő között mindig helyesen egyensúlyozó cowboyt raknak, hanem egy ehhez közömbösen viszonyuló rejtélyes alakot. A névtelen idegen cselekvéseinek mozgatórugójává a pénz válik, miközben megjelenésével, hallgatagságával és sugárzó magányával kívül helyezkedik a infernóra emlékeztető poros kisvárosok öntörvényű lakóin. A semmiből tűnik fel a sivatag közepén egy végtelen térben, szélsebesen vágtázik és halálbiztosan céloz, de a leleményességnek sincs híján. Ő maga az individuum, aki azonosulási lehetőséget kínál a nézőknek, így válik minden jellemhibája ellenére pozitív hőssé.

A pénz azonban inkább csak valamiféle alibiként szolgál Sergio Leone hőseinek, a káosz minden bizonnyal a csillogó fém nélkül is felütné a fejét, egyszerűen csak azért, mert a szereplők életformája így kívánja. Ezek a hősök végtelenül talajtalanok, így nincs nagyon miért harcoljanak, úgyhogy akkor már legalább egy kis pénzt kapjanak a szolgáltatásaikért. Aprócska remény azért még az ilyen cinikus és kiábrándult filmekben is akad, a Névtelen Idegen önmaga mellett többször is kiáll a családért és a barátságért – olyan hagyományosnak vélt értékekért, amelyek egyre nehezebben érvényesülnek a világban.

A dollár-trilógia epizódjai nem kötődnek egymáshoz túl szorosan, csupán a rendező/főszereplő/zeneszerző triója miatt kapcsoljuk össze őket, és tüntetjük ki a „dollár” jelzővel. A Névtelen Idegen miközben két másik alakot, vagy bandát kijátszva igyekszik saját malmára hajtani a vizet, nem rendelkezik semmiféle kötelékkel, ugyanakkor a szociális érzékenység csírái, ha nagyon mélyen is, de ott lapulnak benne. A nyitódarabban még kellően karakteres ellenfelek nélkül, magányosan, a második felvonásra pedig már Douglas Mortimer ezredessel szövetségre lépve igyekszik minél több lóvét zsebre tenni egy harmadik fél elkapása révén.

Eastwood és Lee Van Cleef egészségesen osztoztak a vásznon: Eastwood megmaradt az első részben megismert magányos jófiúnak, Van Cleef figurája viszont új tölteteteket adott a motivációs tárházhoz, mivel számára már nem a pénz, hanem a bosszú volt a legfontosabb. A harmadik rész furcsamód úgy foglalja össze és viszi tovább a trilógia ívét, hogy előzmény-történet, a hármas egységet pedig már címében is jelzi.

A polgárháború ideje alatt járunk, ahol Dél és Észak agyba-főbe lövi egymást, de ahogy azt már megszokhattuk, a mi hőseink kívül helyezkednek mindezen, és kizárólag saját magukkal vannak elfoglalva, ezzel jól beintve a háborúzós feleknek. Egyszerűek, akár a vadnyugat, erőszakosak, akár a vadnyugat, és kicsit sivárak is, akár a vadnyugat, de jellembeli különbségek még köztük is akadnak. Míg az előző részek a névtelen idegen személyére voltak kihegyezve, a harmadik felvonás jóval árnyaltabbra sikerült: erős karakterekkel operálnak, a cselekmény került előtérbe. Nem egy magányos hős van a középpontban, hanem az, ahogy három öntörvényű igyekszik keresztbe tenni egymásnak.

Amit eddig csak sejtettünk a Névtelen Idegenről, az most bizonyossá válik. Egyrészt még mindig ő a legempatikusabb figura – gondoljunk csak arra, amikor a haldokló katonának adja a kabátját és a cigarettáját, majd a vállára hajtja az előző részekből már jól ismert leplet, aminek láttán nem kevés Leone rajongó arcára ülhet ki egy nagyon széles mosoly. Másrészt végleg világossá válik, hogy a pénz számára sem bír igazi értékkel, miután könnyedén ott hagy több ezer dollárt a Csúfnak. A pénz tehát csak ürügy a kihívások keresésére, és egyedül a győzelem készteti megelégedettségre, múltja azonban továbbra is rejtélybe burkolózik – ami annál inkább ingerli a nézőket.

A Csúf múltja ellenben annál inkább előtérbe kerül, és szolgál némi alternatívával, miért is lesz az ember bandita, aki körülbelül minden létező vádban bűnös lehet. Személye, válogatott káromkodásai és folytonos locsogása állandó humorforrás („Ha lőnöd kell, hát lőjél, ne fecsegj!”). Ő nem olyan ravasz, mint társai, de a pisztolyt legalább olyan gyorsan forgatja, és így is rendesen sarokba tudja szorítani a csavaros eszű ellenfeleket. Miközben a pénzt hajhássza, a bosszúból is kijut neki bőven, hogy éppen mikor kin, az szituációtól függően változik: hol a Jót, hol a Rosszat szeretné lyukasra lőni.goodbadugly.jpg

A bejegyzés trackback címe:

https://daniaron.blog.hu/api/trackback/id/tr9814007270

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása